Bevezetõ

Bevezetésként azzal a véleményemmel kell kezdenem, mely szerint minden ellenkezo irányú híresztelés ellenére a káinita és a halandó történelem lényeges eseményei között eros párhuzam vonható. Ez nyilvánvaló annak tükrében, hogy a hatalomra töro káiniták számára elemi eszköz a halandó társadalom, s egyetlen ambíciózus vámpír sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyja az embereket. Amint az alábbiakból kiderül majd, nem ragaszkodtam a Whitewolf által megjelentetett - egymásnak is ellentmondó - anyagokhoz, amelyek sajnálatos módon fittyet hánynak az európai történelemre. Két választási lehetoségem volt: vagy a magyar, vagy a Whitewolf történelmét eroszakolom meg. Én értheto módon, az utóbbit tettem. Tehát a magyar történelem eseményeinek tükrében igyekeztem megalkotni a káinita történelmet. Az anyag meglehetosen vázlatosnak mondható, csak az alapveto információkat tartalmazza. Ennek lustaságom mellett az az oka, hogy nem akartam leszukíteni a szervezok mozgásterét; csak egy vezérfonalat adni, amelyre a hercegségek krónikái felfuzhetok. Elozetesen még annyit kell megjegyeznem, hogy a káinita klánok nem tekinthetoek egységesnek (teljes mértékben a Tremere sem!); nincs olyan, hogy Ventrue érdek, Toreador érdek, stb. Egyes Ventrueknak, Toreadoroknak, stb. lehetnek azonos érdekeik, amelyek mentén együttmuködnek, de nincsenek egymáshoz láncolva! Ez az alábbiakból elég tisztán fog látszódni, de úgy gondoltam, jobb elozetesen is felhívnom rá a figyelmet.

A Kárpát-medence a Tzimiscesek elõtt

A Medence történelme az i.sz. 1. századig - a káiniták szempontjából - nem érdemel túlzott figyelmet. A szkíták, kelták, majd a dákok korában mindössze néhány Gangrel tartózkodott az országban. A Dacia elleni hadjáratot elokészítendo az i.sz. 1. században Róma meghódította a Dunántúlt, és Pannónia néven katonai tartománnyá szervezte; ebben az idoben 1-2 római káinita érkezett. A 4. században betöro hunok hatalmas pusztítást vittek végbe Pannnóniában és elsöpörték a római uralmat. Attila halálával (453) a birodalom összeomlott, s oket a gótok, majd a gepidák váltották fel; a zavarosban halászó káiniták rövidke, egy évszázados korszaka volt ez.

A Tzimiscesek tündöklése

Az 570-es évek sorsfordító jelentoséggel bírnak a Medence történelmében. Az avar hódítókat vezeto Tzimiscesek átvették az uralmat és a 13. század közepéig megingathatlanul birtokolták azt. Az elso jelentosebb konfliktusra már a 8. században sor került: a nyugati káiniták általános támadásba lendültek s a 790-es években Avarországot összeroppantották. A Tzimiscesek a halandó színtéren nem forszírozták túlzottan a háborút, minthogy már ekkor tudomásuk volt a közeledo magyarokról. A honfoglalók felett pillanatok alatt átvették a hatalmat és a kalandozások révén revansot vettek az avarok bukásáért. A Honfoglalás és a kalandozások idején tapasztalható Tzimisces összefogás a 950-es évekre megszunt, s az egymás elleni intrikák, háborúskodások kiújultak. A Tatárjárásig az ország feletti uralmon 5 Tzimisces hadúr osztozkodott, akik Erdélyt, az Alföldet, a Felvidéket, a Dunántúlt (Pannóniát) és a Délvidéket uralták. Állandó harcban álltak egymással, amelynek célja természetesen az abszolút hatalom megszerzése volt; ennek érdekében külso szövetségeseket is igénybe vettek. Az intrikák következtében az Árpád-ház feletti uralom gyakorta váltakozott, s ez gyakori belpolitikai irányváltásokkal járt együtt. A Tzimiscesek félelmetes hatalmával egyetlen nyugati káinita sem mert nyíltan szembeszállni, de állandó marakodásaikat kíválóan ki lehetett használni. Ennek elso haszonélvezoi a Géza fejedelem, illetve I. Szent István idején érkezo Lasombrák és Ventruek voltak; az Árpád-házat ekkoriban ellenorzo pannon hadúr hívta be oket. A Lasombrák mint mindig, itt is kíváló bábjátékosoknak bizonyultak, s igen rövid idon belül jelentos politikai befolyásra tettek szert (természetesen a látszat nem ez volt). A Ventruek jóval nehezebben találták meg a helyüket, így az érkezok többsége nem volt hosszú életu. Természetesen más klánok tagjai is érkeztek az országba, de országos jelentoségük nem volt. A Gangrelek, akik a Tzimiscesek után a második legnépesebb magyarországi klán volt ebben az idoben, nem vettek részt aktívan a káinita politikában.

… és hanyatlása.

A Tatárjárás teljesen váratlanul érte a magyarországi káinitákat, és hatalmas pusztítást vitt végbe közöttük. Az öt Tzimisces hadúr "életben" maradt, de vazallusaikat nagyrészt elvesztették. Uralmukat még sikerült helyreállítani, de ez már meg sem közelítette a katasztrófa elottit. A halandó történelemben ugyan az 1242-1310 közötti idoszak volt a tartományurak kora, de a káiniták között már jócskán megcsappant a hatalmuk. Kénytelenek voltak más klánok tagjait is bevonni a kormányzásba, amely a késobbiekben rengeteg problémát okozott. 1301-ben, az Árpád-ház kihalásával elkeseredett küzdelem kezdodött az egyeduralom megszerzéséért. A Tzimisces tartományurak mellett a cseh Premysl, a bajor Wittelsbach és a nápolyi Anjou ház is "ringbe szállt". A küzdelembol a Lasombrák támogatását élvezo Anjou Ventruek kerültek ki gyoztesen, miután melléjük állt az alföldi és az erdélyi tartományúr is. A végsokig ellenálló felvidéki tartományurat megölték, uradalmát felszámolták. A németekkel szövetséges pannon tartományúr kezdetben ugyan ellenállt, de késobb kiegyezett az Anjoukkal.

Intermezzó: a Tremere

A Tremerek "létrejöttük" után majd három évszázadig a Keleti Alpok bércei között - az eljövendo osztrák örökös tartományok területén - rejtozködtek megközelíthetetlen (s bevehetlen) váraikban. Álcázott ügynököket küldtek szét a szélrózsa minden irányába, hogy információkat szerezzenek a káinita társadalomról. A kiemelkedo Tremere hírszerzés erre a korra vezetheto vissza (no és persze az álcázó rituálék is). A 13. század végén elérkezettnek látták az idot jelenlétük felfedésére; szövetséget kötöttek az ausztriai Habsburg házzal, amely ugyan igen gyenge volt ebben az idoben, de kimagasló politikai adottságaik már ekkor megmutatkoztak. A Bécsi Ligaként elhíresült szövetség szorossága idonként változott, de az olykor-olykor eloforduló érdekellentétek dacára nagyon hosszú ideig nem bomlott fel. A többtucatnyi kisebb-nagyobb Ventrue házat olyannyira lefoglalták saját ügyes-bajos dolgaik, hogy hosszú ideig fel sem mérték a szövetség jelentoségét; de amikor ezt megtették, már késo volt. A megtévesztéshez hozzájárult az a Tremere stratégia is, hogy erejükbol mindig csak éppen annyit mutattak meg, amennyi végképp szükséges volt; többet soha.

Az Anjou ház

Az Anjouk majd egy évszázados uralma alatt jelentos létszámú nyugati káinita - foleg Ventrue és Toreador - telepedett le az országban, amely az eros központi hatalom következtében nyugodt és békés volt. A tartományurak birtokaikra visszahúzodva készültek a nagy visszatérésre, nem háborgatták egymást és az idegeneket sem. Az Anjou ház mindig is kalandorságáról, kockázatos politikai húzásairól volt híres, sot hírhedt a káiniták körében. Ez rövid magyarországi uralkodásuk idején is tapasztalható volt. Hódító háborút viseltek Velencével és a balkáni államokkal, amelyben ugyan Dalmáciát megszerezték, de a Balkánon nem tudtak tartós eredményt elérni. A magyarországi Anjouk megerosödése után, az 1320-as évektol vette kezdetét a nápolyi és a magyar Anjouk hatalmi harca, amelynek tétje az Anjou házon belüli vezeto szerep volt. A viszály egyre jobban elmérgesedett, és a nápolyiaknak sikerült a tartományurakat is maguk ellen fordítaniuk. Így a magyar Anjouk 1345-1350 közötti nápolyi hadjáratukban számíthattak arra a támogatásra, amelyet egyébként soha máskor nem kaphattak meg: a Tzimisces légiókra. A családi belháború ugyan az 1380-as években nápolyi gyozelemmel végzodött, de a gyoztesek nem tudták megtartani Magyarországot; az újra megerosödött tartományurak eluzték oket.

Intermezzó: a török hódítás

Az 1300-as években kezdodött az ottomán birodalom felemelkedése, amelyre mind a mai napig nem ismerni a pontos magyarázatot. A tények a következok: valakinek (vagy valaminek) sikerült összefognia és egységbe tömörítenie a keleti káinitákat, és egy cél érdekében mozgósítania oket. A 14. század második felében meghódították a Balkán déli részét, a 15. században elérték Magyarország határát (hogy keleti terjeszkedésükrol ne is beszéljünk). Az iszonyatos káinita és halandó erovel rendelkezo birodalom megállíthatatlannak tunt. A török hódítással jelentékeny létszámú Ravnos érkezett a Kárpát-medencébe.

A tartományurak reneszánsza

Az Anjouk bukása után a tartományurak mellett a Luxemburg ház és egy francia Ventrue ház is harcba szállt a magyarországi uralomért, amelybol átmenetileg a Luxemburg ház került ki gyoztesen. A Lasombrák mindent megtettek a sikerért, de ez ekkor már kevés volt. A tartományurak ereje és ellenállása nottön nott, amely az 1430-as évekre tarthatatlanná tette a Luxemburgok helyzetét, akik amúgy sem bajlódtak túl sokat Magyarországgal (a nyugati politikai intrika eléggé lefoglalta oket); így elhagyták az országot (no meg ekkorra az oszmán fenyegetés is kézzelfoghatóvá vált). Helyüket a - Tremerek támogatását ekkor nélkülözni kénytelen - Habsburg ház kívánta elfogalni, akiket azonban az egyeduralomért harcoló tartományurak elkergettek. A török veszélyt leginkább érzékelo erdélyi tartományúrnak sikerült megszereznie a Lasombrák támogatását, így egy fél évszázadra (1440-1490) sikerült egyesítette a tartományurakat. A magyar történelem egyetlen olyan idoszaka volt ez, amikor ugyan komolyabb zökkenokkel, de egy Tzimisces gyakorolta az egyeduralmat. Együttes erovel idolegesen sikerült megállítani a török elorenyomulást, de nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország halandó és káinita ereje kevés a hódítók teljes visszaveréséhez. Miután a nyugat nem volt hajlandó segítséget nyújtani, azt eroszakkal kellett kikényszeríteni: magyar seregek vonultak be az osztrák örökös tartományokba, a német-római császár családi birtokaira; a Habsburgoknak nem volt elég erejük a védekezésre. A Tremere klánvezetés (amely tartott a török hódítástól) úgy vélekedett, hogy a magyarok kiuzése helyett a megegyezés elonyösebb lenne, azonban a magyarországi viszonyok ismeretében ez csak úgy lehetséges, ha a tartományurak behódolnak a Bécsi Ligának. A kapitulációt váró uralkodó tartományurat ez a válasz - finoman szólva - meglepte, és véres erodemonstrációval felelt rá. A Tremere válasz sem maradt el: a tartományúr és egész vérvonala egyetlen éjszaka alatt végso halált halt. A vezeto nélkül maradt káiniták ezután - seregeiket hátrahagyva - fejvesztve menekültek; a Bécsi Liga, és Tremere név ezóta rettegett Európában.

Az uradalmak végnapjai

A bécsi fiaskó után a tartományurak - a törökkel mit sem törodve - újra egymás torkának estek. A Lasombrák csak a halandó színtéren tehettek valamit a török ellen (a káinita politika irányítása kicsúszott a kezük közül), így 1514-ben keresztes hadjáratot szerveztek, melybol azonban a Brujah-k jóvoltából parasztfelkelés lett. A közvetlen török veszély már összeterelte a tartományurakat (Erdély új Nosferatu urát kivéve), de a sikeres ellenállásra esélyük sem volt. Az alföldi, a délvidéki és a pannon uradalom 1526-1530 között összeomlott (Tzimisces uraik meghaltak, vagy elmenekültek); az Anjouk óta Ventrue irányítás alatt lévo Felvidék behódolt a Bécsi Ligának, Erdély pedig önállósította magát. Az összeomló uradalmakat a klasszikus értelemben vett káinita hercegségek váltották fel; ezek az aktuális politikai helyzettol függoen pártolták a harcoló feleket. Egyedül céljaikban voltak egységesek, amely természetesen az önállóság kivívása volt.

Török idõk

A korszak nyitányaként mind a Habsburg ház, mind Erdély tartományura (ettol kezdve: a Fejedelem) bejelentette igényét egész Magyarországra, így a törökökön kívül egymással is harcban álltak. Az elkövetkezo másfél évszázad történelme a Bécsi Liga és a török birodalom állandóan változó eroviszonyainak függvényében alakult. A Liga erejét meg kellett osztania, mert nyugaton 1490-tol 1648-ig folyamatos háborút viselt. A török birodalomnak belviszályai, illetve keleti hódításai jelentettek állandó problémaforrást. A Bécsi Liga nyugati ellenfelei és a török hódítók olykor-olykor együtt is muködtek, hogy egyszerre mérjenek csapást közös ellenfelükre. A Fejedelem mozgástere az aktuális viszonyoktól függoen hol beszukült, hol kitágult. A Bécsi Liga nyugat-Európában 1648-ra komoly vereséget szenvedett; nyugati hatalmi törekvéseit - egy idore - fel kellett adnia. Békét kötött az ellene koalícióba lépo francia és német Ventrue házakkal, majd a török kiverésére szövetkezett, s az 1690-es évekre az egész országból kiuzték oket.

Habsburg idõk

A Bécsi Liga ellenorzése alá vonta az egész országot; Erdély Fejedelmét, az utolsó klasszikus értelemben vett tartományurat eluzték (megölni nem sikerült), uradalmát felszámolták. A hercegségek élére helytartókat ültettek, akik hercegi jogkörrel, és rendszerint diktatórikus módszerekkel irányították a rájuk bízott káiniták mindennapjait. Ez természetesen országos elégedetlenséget szült, amely 1703-ban nyílt felkelésbe csapott át. A nyugaton újra háborúba keveredett Liga nem tudott úrrá lenni a helyzeten, de a magyar káiniták sem tudtak tartós eredményeket elérni, melynek legfobb oka a lázadók közötti széthúzás volt. 1711-ben megegyezés született a Liga és a hercegségek között: a Liga legátusokat delegált a hercegségekbe, kiknek ugyan csak tanácsadói jogaik voltak, de javaslataikat ajánlatos volt nagyon fontolóra venni. Az elkövetkezo majd másfél évszázad Bécs és a hercegségek kötélhúzásának jegyében telt el, amelyet jelentosen befolyásoltak a Liga nyugati konfliktusai is. Ezek közül a legkiemelkedobb esemény a franciaországi Nagy Brujah forradalom, pontosabban annak végjátéka, Napóleon birodalma volt. A Liga, hogy magyarországi pozícióit erosítse, az alulnépesedett hercegségekbe Tremereket és a Habsburg házhoz hu káinitákat telepített be, amellyel a hercegek nem tudtak kello eréllyel fellépni. 1815-ben megalakult a Habsburg, a Hohenzollern és a Romanov házak szövetsége, amelynek legfobb célkituzése a Brujah anarchizmus visszaszorítása volt. A francia Brujah-k eroteljes befolyásának "köszönhetoen" szinte semmilyen eredményt nem tudtak elérni, így az 1848-as forradalmi hullámot sem tudták megállítani. A Brujah forradalom magyarországi sikerében a legátusok zsarnokoskodása is közrejátszott, így szinte az egész ország felsorakozott a lázadók mögött. A Bécsi Ligának majd minden tartományában lázadás tört ki (nem beszélve magáról Bécsrol), így csak lassan indult be a gépezet. Végül könnyuszerrel leverték a forradalmat, amely - a jelentos túlero mellett - többek között a lázadók megosztottságának volt köszönheto. A forradalom után a Liga újra a kemény kéz politikáját vette elo: a hercegségek élére helytartókat neveztek ki és diktatórikus módszerekkel kívánták megregulázni a rebbelis káinitákat. Ennek következtében az 50-es évektol jelentos elvándorlás vette kezdetetét, amely a 60-as évekre már alapjaiban megrengette a hercegségek stabilitását. A Ligának nem volt elegendo betelepítendo káinitája (általánossá vált a Habsburg területekrol való kivándorlás), ezért egyezségre törekedtek. A 68-as megegyezésben nagyon komoly engedményekre kényszerültek: a hercegségek önállóak lettek, s a legátusi rendszer is megszunt. A Liga már csak a informális módon, a hozzá hu káiniták és természetesen a hercegségek Tremere klánjainak segítségével befolyásolhatta a magyarországi fejleményeket. A század végére a hercegségek és a Bécs Liga között gyümölcsözo együttmuködés alakult ki; a különválás már szóba sem jött. A Tremere Magyarország legnépesebb klánja lett. Megemlítendo, hogy a Tremere klán a 19. században egyre szorosabbra fuzte kapcsolatait a Toreadorokkal, s Bécs igen hamar Párizs riválisa lett. Ez kihatott a magyarországi káinita "közéletre" is: egyre erosebb Toreador befolyás érvényesült. 1711-ben Magyarország elméletben a Kamarilla fennhatósága alá került, gyakorlatilag ez egyoldalú módon, a Tremere-Habsburg érdekeknek megfeleloen történt.

A két világháború

A 20. század elejére a kisebb Ventrue házak bonyolult szövetségi rendszere alakult ki. Az Osztrák-Magyar és a Porosz Házhoz a végnapjait élo török birodalom társult a Francia, az Angol és az Orosz Ház ellenében. Az Osztrák-Magyar Házban természetesen a Habsburgok vitték a prímet, de jelentos befolyással bírtak a magyar Ventruek is. Gazdasági és politikai érdekeik érvényesítésére robbantották ki az 1. világháborút, amely káiniták körében csak a Nagy Ventrue Háború néven ismeretes. A többi klán tagjai - amennyire csak tehették - kivonták magukat ebbol a konfliktusból; sot a Brujah-k minden eszközt megragadtak a háború megállítására. A Tremere klán vezetése elore látta a jövot, ezért kimaradt a háborúból. Inkább felkészült a Bécsi Liga felszámolására és a Habsburgok kiuzésére, amely 1918 végén - a háború befelyeztével - meg is történt. A háború elvesztése után egy eleve bukásra ítélt (képromboló) Brujah forradalom rázta meg az országot, amelyet a magyarországi és a szomszédos hercegségek káinitái - Ventrue vezetéssel - rövidesen levertek (az ellenségeskedo Ventruek a Brujah veszélynek köszönhetoen igen hamar kibékültek). A Bécsi Liga megszuntével a formális osztrák uralom megszunt, de a Tremere klán továbbra is Magyarország legnépesebb és így legbefolyásosabb klánja maradt, amelyet a Toreadorokkal való szövetkezés is erosített. Már a 20-as években megkezdodik az az európai folyamat, amely aztán a 30-as évek végén a 2. világháború kitöréséhez vezetett. Napjainkra egyértelmuen bebizonyosodott, hogy az Orült Háború hátterében egy Malkavita Matuzsálem állt, aki európai klántársai segítségével egy óriási, világtörténelmi jelentoségu pranket vitt végbe. A 2. világháborúban a káiniták meglehetosen korlátozottan - szinte csak helyi szinten - vettek részt. Így Magyarországon is a hercegségek egymás közötti marakodása, valamint a túlzottan befolyásosnak tartott Tremere klánnal szembeni intrika volt a jellemzo.

Intermezzó: A Brujah forradalom és Baba Yaga Oroszországban

A Romanov ház által tönkretett Oroszországban 1917-ben a Brujah-k vették át a hatalmat. Megalakították a Brujah Forradalmi Tanácsot, amely Új Karthágó létrehozását tuzte ki céljául (a régi vágású, idealista Brujáhkra kell gondolni, nem a képromboló anarchistákra!). A célban egységesek voltak, de a módszerekben nem, így a Tanács rövidesen az állandó intrikák színtere lett. Szintén ebben az idoben ébredt fel Baba Yaga, a Nosferatu Antideluvian, aki elszörnyedt az ország állapotát látva, ezért a Brujah Tanács manipulálásával saját "kis" Antideluvian államának megvalósításán kezdett el munkálkodni. Baba Yaga a manipulációt felfedezo Brujah Tanácsot 1989-ben lemészárolta, s híveivel megpróbálta a Brujáhkat eltávolítani az országból. A beköszönto káinita háború még napjainkban is tart, anarchiába döntve Oroszországot.

Anarchia, anarchia

A 2. világháború befejeztével jelentos létszámú orosz és ukrán káinita érkezett Magyarországra, akik végigverték a Tremereket. A Brujah Tanács nem turt meg külso befolyást, így a Kamarilla kiszorult az országból s a megmaradt Tremereknek is nagyon óvatosnak kellett lenniük. Emellett azonban viszonylagos szabadság volt jellemzo, a hercegségek élhették önálló életüket, szabadon intrikálhattak egymás ellen stb. A Brujah Tanács mindaddig nem tett semmit, amíg az események nem jelentettek veszélyt számára. 1956-ban azonban egyes káiniták túllépték a határt, szó szerinti és átvitt értelemben is: szövetkezni kezdtek a Tremere klánnal és a nyugati Ventruekkal. Ez igen hamar a Brujah Tanács tudomására jutott, s az ellenlépések is megtörténtek: a "bunösök" elmenekültek vagy meghaltak. 1989-ben, a Brujah (Baba-Yaga) uralom összeomlásával Magyarországon nem történtek jelentos változások: Baba-Yaga keze ide már nem ért el. Ugyan jelentos számú Brujah menekült érkezett keletrol, többségük azonban tovább is utazott nyugatra. A Kamarilla s Bécs is tapogatózik az országban, melyet azonban a hercegségek egy része nem néz jó szemmel: a Tremere uralom - értheto módon - nem túl népszeru, s a Kamarillával szemben is komolyak a fenntartások. További információk a Szegedi domínium oldalán.