| .......................................................................Ősi Tanok.............................................................. Kezdetben az egyetlen Káin vala, az első. Káin, ki feláldozta fivérét, szeretetből. Káin, ki számkivetetté vált ezért. Káin, kit a halhatatlanság átkával sújtottak. Káin, kit megátkoztak a vérvággyal. Káin, kinek ajándéka a lét. Káin, a nemzőket nemző. Hosszú időn át Nód földjén élt, Magányban, szenvedőn. Egyedül egy eónon át. Az idő emlékké enyhítette kínját, A halandók világába visszatért, Az emberek közé, a halandók közé, Hogy lássa fivére gyermekeinek földjét. Káin uralkodója lett egy nagy népnek,de így is magányos maradt, Mert a sok közt nem akadt egy sem, ki Őhozzá felért volna. Bánata nőttön nőtt, és még egy nagy bűnt elkövetett: (önmagának három, három gyermeket nemzett.) A három sarj is létrehoztautódjait, megalkodták Káin sok unokáját. S jött Káin, s szólott: ,,Legyen vége e bűnnek, több tőletek ne szülessék!'' És Káin szava törvény vala, betartotta mind, ki tőle származék. A város ott állt korokon át, ez alkotta az Ő országának középpontját. De aztán jött az özönvíz, a Nagy Áradat, amely belepte a világot. A város rommá vált, és elpusztultak mind a benne lakók. Káin ekkor szomorú lett, s bánatában magányra vágyott. Mint a pusztába kitűzött kutya, ekkor olyan volt. Sorsára hagyta sarjait, akik mégis megkeresték, kérték, térjen vissza, hogy a várost újra felépítsék. Ám Káin nem engedett a szónak: ,,A Víz büntetés volt" mondta, ,,Az én büntetésem, mert visszatértem az élők világába, mert megszegtem a törvényt, az egyetlen erőset, a fontosat. Káin nélkültértek vissza a megmaradt halandók közé. Visszatértek, és kijelentették: a világ mostantól az övék. Mindegyik gyermek sarjat nemzett, hogy Káin fényét tovább vigyék, de egyikben sem volt meg atyuk kincse: a bölcs mértékletesség. Kitört a nagy háború, az Öregek sarjaik ellen vívtak; az öldöklő háború, melyben gyermekek szülőket irtottak. A lázadók felépítették az új várost, és megalakították a (13) törzset. Gyönyörű volt a város, lakói imádták építőit, akár az isteneket. Létrehozták saját gyermekeiket, a káiniták Negyedik Nemzedékét. De rettegtek a Dzsihadot, így sarjaiknak tiltották a gyermekek nemzését. Az újak nem teremthettek utódokat, a vének a hatalmat maguknak tartották. Ha még is létrejött egy gyermek, azt űzték és megölték, és vele nemzőjét is elpusztították. E város oly nagy volt, mint Káiné, és egyre csak nőtt, csak növekedett, majd, mint minden, mi élő, egyszerre haldokolni kezdett. Az istenek először nem látták a gondot, csak később vették észre: valami elromlott. A város elpusztult, az istenek hatalma szétfoszlott. Menekülniük kellett, és magukkal vittek minden sarjat, porontyot. De út közben sokan meghaltak - velük a gyengeség végzett, s mivel a kordában tartó hatalom már nem létezett, sok menekülő utódokat nemzett. Megszaporodtak a Káiniták,de ez nem lehetett így soká, pedig uralták a Földet. Idővel már túl sokan lettek, kitört a háború, ismét. Az Ősatyák még mindig rejtőzködtek - az óvatosságot ők már ismerték. A gyermekek városokat építettek, sarjakat nemzettek,utódokat, akik közül sok a harcban örökre elveszett. Kegyetlen volt ez a háburú, kik akkor éltek alig madradtak páran, sokan meghaltak, néhányan emlékeznek csak az igazságra. A kontinenseket árként lepte el a halandók tömege, a Káiniták városati lerombolni kívákók serege. A halandók saját harcukat vívták, de vérüket értünk ontották. A háhorú végén a Káiniták elbújtak, ne találják egymást, elrejtőztek, a halandók őket többé ne lássák. -,,Rejtőzünk még mai is, mást nem tehetünk, a Dzsihadmég tart; bújnunk kell, nehogy áldozatok legyünk.˝ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
